Életem bármely korszakára tekintek is vissza, mindegyikben volt egy meghatározó jó barátom, aki megszépítette számomra a mindennapokat. Óvodás koromban Peti volt a pajtásom. Alapiskolás koromban Tímea volt a kedves, jó barátnőm. Együtt mentünk iskolába, egy padban ültünk, iskola után együtt játszottunk, futkostunk, beszélgettünk, nyáron papsajtot szedtünk, pitypangból koszorút fontunk magunknak és a hajasbabáinknak. Éltük a gondtalan gyermekkort, álmodoztunk a jövőnkről, és mindent szépen elterveztünk. Nem minden sikerült úgy, ahogy azt előre elgondoltuk, de igaz barátságunk a mai napig tart…
Középiskolás éveim alatt gyakran rám tört a búskomorság. Figyeltem a világot magam körül, és sok gondot, veszedelmet észleltem. Akkor még nem értettem miért van baj, szerencsétlenség e világon. Ezekben az években áldás volt számomra, hogy egy jókedvű, vidám osztálytársnőm lett a legjobb barátnőm. Én mindig az élet mély dolgait kutattam, ő pedig az élet vicces oldalát láttatta velem. Amikor engem a „világfájdalom” érzése hatalmába kerített, ő egyetlen szellemes megjegyzésével ki tudott rántani bánatos hangulatomból. Mennyire hálás voltam neki ezért! Az ilyen helyzetekre mondja a Biblia: „Mint aranyalma ezüsttányéron, olyan az idejében mondott szó”. (Példabeszédek 25:11)
Míg a jóindulatú, szeretetteljes emberek, az igaz barátok áldásos hatással vannak ránk, addig az ellenséges lelkületűek lehúznak, elkeserítenek vagy szándékosan bajba visznek bennünket.
Isten szava már több mint kétezer éve figyelmeztet minket erre: „Ne engedjétek magatokat becsapni! A rossz társaság elrontja a jellemes embert is”. (1Korintusi levél 15:33)
Pál apostol fenti tanácsa alapján komolyan kell vennünk, hogy kivel barátkozunk. Mert akit közel engedünk magunkhoz, annak modora, gondolatvilága, viselkedése nem csupán hatással lesz ránk, hanem előbb-utóbb ránk ragad.
Tény, hogy vannak emberek, akik soha nem fognak minket szeretni, bármennyire is próbálunk jónak, kedvesnek lenni irányukba. Ha ilyen személyeket közel engedünk magunkhoz, baráti körünkbe fogadunk, nem számíthatunk másra, minthogy bántani fognak minket. Ha társaságukban tartózkodunk, cinikus szavaikkal, rosszindulatú megjegyzéseikkel, esetleg dühkitöréseikkel nem csupán sértegetni fognak, de az a veszély is fennáll, hogy idővel mi is hasonlóképpen kezdünk el megnyilvánulni!
Idevág Salamon bölcsessége: „Ne tarts barátságot a haragos természetűvel, és ne járj együtt a heveskedővel, mert megszokod útjait, és magadnak állítasz csapdát”. (Példabeszédek 22:24)
Ne ápolj közeli kapcsolatot olyan emberrel, aki mindenben a rosszat látja, aki vidám perceidben megpróbál lehangolni, és szomorúságodban még inkább elkeserít. Az ilyen mérgező szellemiségű ember nem barát, hanem ellenség! Az olyan emberektől pedig, akik ócsárolják hitedet, gyalázzák meggyőződésedet és Istent káromolják, egyenesen menekülj! Pál apostol ez ügyben így tanácsol: …„most azonban vessétek el magatoktól mindezt: a haragot, az indulatot, a gonoszságot, az istenkáromlást és szátokból a gyalázatos beszédet” (Kolossé 3:8)
Pál még egyértelműbben fogalmaz a barátságon túl a házassággal kapcsolatban: „ne legyetek hitetlennel felemás igában, hiszen mi köze van egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak, vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez”. (2 Korintusi levél 6:14)
Felnőtt éveinkben új emberekkel ismerkedünk, új barátságok szövődhetnek életünkben. De akár több évtizednyi élettapasztalattal a hátunk mögött, vajon biztos érzékkel meg tudjuk állapítani, hogy ki az igaz barát? Saját bölcsességünkre itt sem jó hagyatkozni! Vegyük komolyan Isten szavának a figyelmeztetését: „Van barát aki pusztulásba visz, de van olyan, aki ragaszkodóbb a testvérnél”. (Példabeszédek 18:24)
Egy hívő embertől például, akit barátunknak tekintünk, elvárandó, hogy a Szentírás által javallt viselkedést mutassa fel életében: szavaiban és cselekedeteiben egyaránt. Mert tudjuk, hogy gyümölcséről ismerjük fel a fát: a jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt…
S vajon vannak-e szintbéli fokozatai a barátságnak? Vannak bizony! Vannak barátok, akikkel kellemes a csevegés egy csésze kávé mellett. Vannak, akikkel az élet komolyabb dolgait is meg lehet vitatni, lehet velük mondjuk politizálni, történelemről, művészetről társalogni. A legemelkedettebb barátság azonban az, amelyben a felek Isten szolgálatában támogatják egymást. Egyébként a legmagasabb szintű házastársi kapcsolat is az, amelyben a házastársak előtt lebegő cél Isten közös szolgálata, amelyben próbálják egymást segíteni.
Ha – nagyon helyesen – feltételeink vannak barátaink megválasztásánál, arról se feledkezzünk meg, hogy mi hogyan viselkedünk embertársainkkal. Az emberek iránti megnyilvánulásaink vezérelve mi más is lehetne, mint Jézus Urunk szavai: „… amit szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyan azt cselekedjétek velük…”. (Máté 7:12) Megtudná ezt valaki bölcsebben, pontosabban, igazabban fogalmazni? Soha.
Nincs szükségünk sok barátra. Nem kell magunkat körülvenni sok fecsegővel… Csak szétforgácsolják időnket, energiánkat. Inkább legyen csak egy barátunk, de az legyen igaz, őszinte, akinek társasága építő és felemelő. De ha egy ilyet sem találunk az emberek között, akkor sem vagyunk egyedül: Isten mindig velünk van. Hozzá szólhatunk éjjel és nappal, szobánk csendjében vagy a szabad ég alatt. Ha őszintén keressük Őt és alázatosan közeledünk hozzá, akkor engedi magát megtalálni.
Megváltónk pedig már hívogat is! Halljuk meg a szavát! „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek…” (Máté 11:28)
Majd folytatja: „Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket azonban barátaimnak mondalak, mert mindazt amit hallottam az én Atyámtól, tudtul adtam nektek.” (János 15:15)
Jézus a barátainak hív minket! Van ennél nagyobb megtiszteltetés? Ki panaszkodik még arra, hogy nincs igaz barátja?