Jézus Urunk az Őt hallgató sokaságnak legtöbbször példabeszédeken keresztül adott át lényeges, mély üzeneteket. S természetesen nemcsak kora emberéhez szólt, hanem hozzánk is, hiszen példázatai a mi lelkünket is mélységesen megérintik, s a mi égető gondjainkra is válaszokat adnak.
Egy alkalommal így beszélt a körülötte lévő hallgatóságnak, mely nagyon vegyes társaság volt: vámszedők, mindenféle rossz életű emberek, de a kor értelmisége, a farizeusok és az írástudók is figyelték és hallgatták őt. „Egy embernek volt két fia – kezdte a történetet Jézus, melyet Lukács evangéliumában találunk feljegyezve, a 15. fejezetben. A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét. Erre ő megosztotta köztük a vagyont. Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet folytatott.”
Jézus itt mindjárt az elején sokkolta a hallgatóságot, mert az ilyen pimaszság, hogy a kisebbik fiú kérje ki a jussát, hallatlan volt Isten teokráciájában. Ez egyértelmű lázadás volt az apa tekintélye és az idősebbik fivér elsőbbségi joga ellen. S még csak azzal sem magyarázza a fiatalabb testvér ezt az arcátlan kérést, hogy esetleg befektetni szeretné a családi vagyon rá eső részét, vagy gyarapítani szeretné azt, esetleg vállalkozást szeretne kezdeni. Nincs magyarázat a fiú részéről, csak ellentmondást nem tűrő követelés, mert egyszerűen el akar szakadni a családtól, el akar különülni, a saját útját akarja járni.
Mellesleg egy ilyen jogtalan, arcátlan követelést az apa az adott történelmi korban megtorolt volna. De lám, mi történt Jézus történetében: az apa nem bántotta a lázadó fiút, hanem elosztotta a vagyont, és engedte őt útjára…
A fiú pedig „néhány nap múlva összeszedett mindent”. Néhány nap múlva? Mit jelent ez? Nem mást, minthogy a fiatalabbik testvér minden bizonnyal erősen áron alul adta el a családi örökség rá eső részét, elkótyavetyélve állattartományt, földeket, épületeket, s ki tudja mi mindent még, amit apjától örökölt. Pár nap alatt tehát mindent pénzzé tett, és elment egy távoli országba, ahol hamarosan egész vagyonát eltékozolta – mint később kiderül, „rossz nőkre” költötte. Ilyen gyalázatos viselkedés hallatán gondolom a Jézus körül lévők is felhorkantak: micsoda megátalkodott gyerek!
Jézus pedig folytatta a történetet: „Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy éhezni kezdett. Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik gazdájához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni. Ő pedig szívesen jóllakott volna akár azzal az eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki.”.
Képzeljük el Jézus hallgatóságának megrökönyödését, hiszen a körülötte lévő izraeliták számára a disznó és a disznóhús tisztátalannak számított, Isten törvénye szerint. Tisztátalan állatot, mint pl. a disznó még érintenünk sem szabadna. A fiú pedig a disznókat őrizte, s napjait mellettük töltötte?! Sőt, még a moslékot is szívesen megette volna, amit a disznók kaptak – ha adtak volna neki belőle… Hát ennél lejjebb már nincs – gondolhatta Jézus közönsége.
Ennél lejjebb már nincs – amikor az ember, aki Atyjától, a Teremtő Istentől megkapott mindent: ép testet, a gondolkodás képességét, intelligenciát, érzéseket, életerőt, mégis hátat fordít Atyjának, s tékozló életmódjával minden Isten-adta képességét, tehetségét, egészségét, életerejét elfecsérli esztelenségekre. Jézus Urunk példázata ugyanis erről szól.
Az Istentől elfordult ember manapság is testi-lelki fertőben él. Vajon észbe kapunk amikor a szánkat pletykára nyitjuk, avagy szemrebbenés nélkül rágalmazunk másokat? Megszólal-e a lelkiismeretünk, amikor erkölcstelen életmódot bemutató filmet nézünk? Esetleg fel sem tűnik, mert mi is olyan erkölcsi szinten leledzünk? Nem érezzük úgy, hogy értékes időnket fecséreljük el akkor, amikor cél nélkül a Facebookon kattogtatunk, amikor órákig bugyuta Tik-Tok videókat nézegetünk, amikor azon versengünk, kinek van több követője az Instagramon, avagy silány tévéműsorok közönségességébe süllyedünk, szinte odaláncolva a képernyő elé? S tékozoljuk, pazaroljuk Istentől kapott időnket, erőnket, s fertőzzük szellemünket.
Jézus történetének azonban még nincs vége. Urunk így folytatta elbeszélését:
A fiú ekkor magába szállt, és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok! Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy. És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolgatta őt.
Itt következett be a fordulat a történetben: a fiú magába szállt! Felismerte és megbánta vétkét, atyjától való elfordulását. Rájött arra, hogy habár a világ tele van mindenféle csábítással, idegen istenekkel, idegen nőkkel, de mindez valódi örömöt nem ad, csupán pusztulásba visz. Felismeri, hogy micsoda jóságos apát hagyott el, aki mindenkiről gondoskodik, mindenkivel szeretetteljesen bánik, még a házánál szolgáló legjelentéktelenebb szolgák, a béresek is jól táplálva élnek mellette. Ő pedig mint fiú, idegen országban éhezik, s már halálán van!
Felkerekedett hát, s elindult hazafelé. Nem tudhatta, hogy milyen lesz a fogadtatás: vajon egy nagy, megérdemelt pofont kap majd és egy alapos megleckéztetést, avagy kinevetik, lenézik, kigúnyolják? S lám, még messze volt az atyai háztól, de apja már észrevette őt, és futott eléje, majd megölelgette és megcsókolgatta hazatérő fiát! Az apa azonnal és teljesen megbocsátott, neheztelésnek és szemrehányásnak nyoma sincs. A fogadtatás meghatóan gyengéd és végtelenül szeretetteljes. Sőt, úgy érződik a történetből, hogy az apa már várta haza a fiát, hiszen az még messze volt, amikor már észrevette őt – mert az apa reménykedve figyelte az utat…
Jézus történetében az apa a Teremtő Istent jelképezi. Ő is „figyeli az utat”, várja, mi mikor bukkanunk fel, s térünk meg Hozzá a sok tévelygésünkből… S amikor végre mi is felismerjük, mennyire elveszettek, elesettek és szerencsétlenek vagyunk Atyánk, Teremtőnk nélkül, akkor történhet meg végre életünk legnagyobb lépése: a töredelmes megbánás, az őszinte bocsánatkérés a sok butaságért és esztelenségért amit elkövettünk, és a szívvel-lélekkel való visszafordulásunk Istenhez.
Ő nem fog neheztelni, nem tart haragot, bűneinket nem rója föl, hanem tárt karokkal vár, teljes mértékben megbocsát, mert a legnagyobb öröm számára: a megtérésünk. Ilyen a mi Istenünk!
Ézsaiás próféta is tudta ezt, s így írt: „Keressétek az Urat, amíg megtalálható! Hívjátok segítségül, amíg közel van! Hagyja el útját a bűnös, és gondolatait az álnok ember! Térjen az Úrhoz, mert irgalmaz neki, Istenünkhöz, mert kész megbocsátani.” (Ézsaiás 55:6)